Advent

A für Ankommen
D für Dunkelheit
V für Versöhnung
E für Erwartungen
N für Neubeginn
T für Tragen

Vier Wochen haben wir Zeit dunkle Ecken auszuleuchten.

--

Az egyházkerülethez tartozó három templomban a következő héten összesen három Rorate mise lesz. Ezek közül egy 8:00-kor, kettő 19:00-kor kezdődik. Végül is akkor is sötét van már...

Földrajz

Gondolom sikerült egészen addig hanyagolnom a blogom, míg mindenki leszokott a nézegetéséről. Ugyanakkor ha egyszerre túl sok újdonság kerül fel, akkor azt már senkinek sem lesz türelme elolvasni... Prágáról már így is túl sokat írtam, ezért most csak egy egész rövidke történetet osztanék meg a még kitartó olvasóimmal.

A múltkor úgy adódott, hogy egy német srác, aki Uwe-hoz (lakótársam) jött látogatóba, benézett az én szobámba, s észrevette a falon lógó zászlót. Kérdezte, hogy honnan jövök, de Uwe inkább arra kérte, hogy találja ki. Lehet, hogy itt volt a hiba... A srác egy ideig nézegette a zászlót, egy-kettőt mellélőtt (annyit azért eltalált, hogy valami Európa), majd kijelentette, hogy fogalma sincs, mondjam el, hogy milyen országokkal vagyunk határosak. Sajnos azonban ez sem segített, pedig evvel már igazán sok lehetőséget kilőttünk, így maradt a szabad a gazda. Miután tettem valami olyan megjegyzést, hogy nálunk azért szokás ismerni az európai országok (főleg az EU-országok) zászlóit, meg azért tudni nagyjából, hogy hol vannak a térképen, az volt a válasz, hogy ő még mindig sokkal jobb, mint egy barátja, aki azt hitte, hogy Albánia Dél-Amerikában van... Ennyiben maradtunk.:)

Prága

Nos igen, magamat is meglepem, hogy írok ide... Sajnos már egy jó ideje halódik a blog, de hátha még van esély a megmentésére...

November 14-16-án erasmusos szervezéssel körülbelül 10-en Prágába utaztunk. Emiatt sajnos le kellett mondanom az egyetem által a környéki hegyekbe szervezett kirándulást, de hát mindent nem lehet.

Kis csapatunk péntek délben kezdett el gyülekezni a bambergi pályaudvaron. Két kazah, egy ukrán, egy grúz, egy orosz, egy kínai-kanadai és egy lengyel mellett még egy erdélyi család képviselte a magyarságot (az anyuka kutatói ösztöndíjat nyert, s kihozta a férjét és 5 éves kisfiát is).

Kalandjaink a cseh-német határon kezdődtek. Nekem még a bambergi buszmegállóban eszembe jutott, hogy otthon hagytam az útlevelemet, de hát gondoltam, úgyis Schengen van, s Rómában sem kérték egyszer sem. A határon azonban Ausweist követeltek a cseh határőrök, s ekkor rájöttem arra is, hogy amióta ellopták, személyim sincs, mondván, a jogsival úgyis igazolhatom magam. A jogsit viszont még ittlétem elején kivettem a tárcámból, hogy ne legyen olyan vastag. Jobb híján tehát német diákigazolványommal próbáltam kielégíteni a zöld ruhás őröket, akik végül egész rendesek voltak. Miután megbeszéltük, hogy igen, Bambergben tanulok, s megegyeztünk, hogy legközelebb feltétlenül magammal hozom az útlevelemet, az állítólagos 25 eurós bírságot is elengedték. Igen ám, de Bob, a kínai születésű kanadai srác már nem volt ilyen szerencsés... Nála már valahogy nem akarták elfogadni a diákot, s így már csak azt láttuk, hogy két egyenruhás társaságában távozott... A vonat rövidesen tovább indult, Bobot pedig legközelebb hazaérkeztünkkor láttuk... Ilyenkor szerencsés, ha európai feje van az embernek...:) Persze azért durva, hogy milyen nyílt diszkrimináció tanúi lehettünk...
S mielőtt megdöbbennétek azon, hogy milyen könnyen magára hagytuk Bobot, az esethez az is hozzátartozik, hogy ő csak valami véletlen folytán csapódott a csapathoz, nem is erasmusos, hanem már régebb óta tanul Bambergben. Telefonszámot, elérhetőséget egyikünk sem tudott. Amúgy sincs minden rendben vele, nálam például azzal a kérdéssel indított, hogy "Und wer bist du?".
Ettől kezdve már csak Karollal ketten képviseltük az erősebbik nemet.

Estére megérkeztünk Prágába, s mielőtt a város szélén lévő hotelbe mentünk volna, egy rövid városi séta mellett döntöttünk. Egy turistainformáció mellett álló férfit kérdeztünk meg az útirányról, aki igen készségesnek mutatkozott, s elvezetett minket a nemzeti múzeumhoz (képek itt). Utána azonban cserébe fejenként 1 eurót követelt tőlünk... Egy idő után már megelégedett volna 4 euróval is, végül adtunk neki két zsemlét... Pedig elsőre teljesen normálisan nézett ki...

Ő viszont legalább segítőkész volt, nem úgy mint az a buszvezető, akitől már a metróvégállomáson próbáltuk megtudni, hogy vajon ő megy-e a hotelünk irányába. Rövid "no" után megnyomta a csengőt, jelezve, hogy ezzel elintézettnek tekinti a beszélgetést. Persze később kiderült, hogy mégis azzal a busszal kellett volna mennünk, de akkor már késő volt. Egyébként végül egy kutyasétáltató férfi mutatta meg nekünk az utat, aki viszont ellentétben az előzőkkel nagyon jófej volt. Felajánlotta, hogy elkísér minket a hotelig, ami ugyan nem ment olyan könnyen, (előtte tettünk egy nem is olyan kis kerülőt a prágai lakótelepen), de végülis csak odataláltunk.

A hotelre egyébként egy szavunk sem lehet. A környéke ugyan nem volt valami szívderítő, de az ellátásra nem lehet panasz. Főleg úgy nem, hogy két napra reggelivel együtt 22 eurót fizettünk fejenként... A szállást Karol találta, nem tudom, hogy hogy, mert az étteremben hallottam, hogy egyéb magyar vendégek még annak örültek, hogy csak 5000 Ft-ot fizettek éjszakánként.

Szombaton egész nap a városban voltunk. Hát, nem hiába regél mindenki arról, hogy Prága milyen csodálatos... Hogy mit láttunk, az a képek között megnézhető. Mindössze az akasztott ki, hogy a kazah lányok minden elképzelhető ponton fotót szerettek volna magukról, így kissé lassan haladtunk...

Vasárnapra a Kafka múzeum megtekintése volt kitűzve (a résztvevők nagy többsége mind germanisztikát tanul, vagy kutat). Eleinte azt gondoltam, hogy megleszek nélküle is, de végül mégis csak beadtam a derekam. Egy kis látókörtágítás sosem árt...
Karollal reggel hamarabb eljöttünk a hotelből, hogy misére menjünk, s megbeszéltük, hogy 11-kor találkozunk a többiekkel a múzeum előtt. 11 óra 15-kor írtunk nekik egy sms-t, hogy akkor most mi van (telefonálni valamiért nem tudtunk), semmi reakció... Óra 25-kor elindultunk a belváros felé, ugyanis ott van Kafka szülőháza, hátha véletlenül összekevertük. Kb. félkor láttuk, hogy szép kényelmesen nézelődve jönnek szembe az úton. Kérdezzük, hogy akkor most mi van, mutatja az ukrán lány (aki tulajdonképpen az utat szervezte), hogy megkapta az sms-t. Amikor visszakérdeztem, hogy akkor miért nem válaszolt, vagy ilyesmi, értetlenül mosolyogva válaszolt, hogy most mi, kicsit késnek... (fél órát akkor épp...)

A múzeum egyébként érdekes volt, ellentétben a prágai várral minden ki van írva angolul is, s még egy német útmutatót is kaptunk. A múzeum után a zsidó negyedbe mentünk, azonban kb. 2000 forintba került volna a belépő, így itt két csoportra szakadtunk. A vonatunk 17:17-kor indult, így megegyeztünk, hogy már csak a pályaudvaron találkozunk, 10-15 perccel öt óra előtt.

Mi még kicsit hamarabb oda is értünk, azonban 5 óra körül elkezdtünk aggódni... Először csak azért, hogy nem lesz helyünk, ha nem szállunk fel időben, utána már azért is, hogy egyáltalán felszállunk-e. Az összes jegy az ukrán lánynál volt, aki természetesen most sem válaszolt az sms-ekre. Végül negyedkor futottak be a pályaudvarra, s egy gyors hajrával még a vonatot is elértük, sőt, még helyünk is maradt, ha nem is egy fülkében.
Később a vonaton az ukrán lány átjött hozzánk, s mondta, hogy legközelebb Velencébe kell utaznunk... Miután Karollal nem igazán voltunk lelkesek, megkérdezte, hogy most mérgesek vagyunk-e. Aztán mondta, hogy nem tehetnek róla, a kisfiú (az erdélyi család is velük volt) nem tudott futni... Jó, tudom, én is nagyon sokszor kések, mindenki követhet el hibákat, de azért egy bocsánat-kérés jól esett volna.

Arra mindenesetre jó volt az utazás, hogy rájöttem, nem szabad ilyet ismeretlenekkel bevállalni... Persze Prága így is szép volt, csak a sör maradt ki...

Bayreuth

Most éppen a klagenfurti pályaudvaron ülök, este 11 órához közeledünk, s úgy gondoltam, hogy azt az üres órát, ami a többiek érkezéséig hátravan - Rómába készülünk egy közös barátunk meglátogatására -, megpróbálom értelmesen eltölteni, s behozom a lemaradásomat a blogon. Persze sokakban felmerülhet, hogy bolond vagyok-e talán, hogy ilyen éjjeli órán egy pályaudvar kellős közepén elő merem venni a laptopom, szóval először egy kis magyarázattal tartozom. A klagenfurti pályaudvar (s általában az összes, amit eddig itt Németországban-Ausztriában láttam) valami egészen más műfaj, mint mondjuk a Keleti. Először is tisztaság van, s dohányozni is csak egy kijelölt területen szabad, másrészt a fura fazonok és a csövesek (ha vannak itt egyáltalán) valami más helyet találnak a gyülekezésre. Úgy is mondhatnám, hogy egészen kényelmes itt.:) Még egy vezeték nélküli hálózatot is találtam, amire felcsatlakoztam, jó jelerőség, minden tuti, de a net mégsem működött... (persze lehet, hogy csak én vagyok a béna…) Mindenesetre ezért kellett eddig várnotok, hogy a megírt bejegyzést postoljam.

Nos igen, eredetileg a hétvégi bayreuthi kirándulásról akartam írni. A város neve sokak számára ismerős lehet, egyrészt a Bayreuthi Ünnepi Játékokról, meg ugye itt halt meg Liszt Ferenc (a kettő nem egészen független egymástól: Liszt Wagner apósa volt, azért költözött Wagner városába idős korára). Bayreuthhoz egyébként még kettő híres ember kötődik: Voltaire, aki egy bizonyos itteni Wilhelmina grófkisasszony nevelője volt (róla még lesz szó), illetve valami Jean Paul költő, akiről én még nem hallottam, de a vezetőnk szerint igen híres, bár inkább arról, hogy többet ivott, mint amennyit verset írt…

Wilhelmina grófnő igen nagy hatással volt a városra. Kb. minden ami szép és most turistacsalogatóként szolgál, az ő nevéhez fűződik. I. Frigyes Vilmos porosz király lánya 1731-ben hozzáment Friedrich bayreuthi őrgrófhoz, s Bayreuthba költözött. Itt azonban túl szűknek érezte a helyi életet… Úgy gondolta, hogy meg kell mutatnia, hogy mire képes, s pompázatos építkezésekbe kezdett (ennek kapcsán szoktak bayreuthi rokokóról beszélni). Wilhelmina épületei közül kiemelkedik a Marktgräfin Opernhaus, ami sokak szerint a világ legszebb barokk színháza, s nem mellesleg a világörökség része. Ezen felül ő építette a Neues Schlosst, rendbe hozatta az Altes Schlosst, illetve felépítette az Ermitage-t, amit sajnos nem láttunk, de szintén valamilyen úri lakhelyül szolgált. Hogy minek kellett ennyi, azt nem értettem pontosan, de úgy tűnik, a régiek szerették önmagukat keresgélni a hatalmas épületekben, ezért kellett mindenkinek külön rezidencia… Az egykori német arisztokrácia gazdagságának mértékén ismét csak ámultam-bámultam, még akkor is, ha Wilhelmina ténykedése milliós aranyadósságot vont maga után. (Mi is úszunk mostanában az adósságban, mégsem látszik, hogy mire költöttük el…)

Később megnéztük Wagner házát is, de akkor már nagyon hideg volt, így mindenki sokkal inkább valami meleg italra vágyott. A vezetőnk szerint majd legközelebb megnézzük a többit, hát kérdés, hogy lesz-e legközelebb… Mindenesetre most már elmondhatom magamról, hogy jártam Wagner városában is.:)